2013. március 27., szerda

Cserkelés



Az utóbbi időben az egészségemet próbáltam rendbe tenni, ezért ez a hosszú kihagyás. A lesem belső árnyékolója elkészült, már csak az állványok tartójának varrása és a reflexiós üveg hordtáskájának elkészítése van hátra. Mire jön a jó idő, ezek is elkészülnek.
A tegnapi nap megint leesett egy csomó hó. Ennek örülök is, meg nem is. Örülök, mert szeretnék még havas ölyves képeket készíteni és nem örülök, mert már várom a tavaszt – sok mindenki van ezzel így. Találtam még a mélyhűtőben egy pár csirke szárnyat, amit még régebben vettem az ölyveknek. Gondoltam meglepem őket, ha már a hó csökkentette az élelem felkutatásának esélyeit a számukra, ezért kilátogattam az ölyvlesős helyemre. Eredetileg a láprétre terveztem menni, hogy a vizes területeken a bíbiceket megfigyeljem és lefényképezzem, hiszen ők már megérkeztek. Viszont útközben három alkalmam is akadt, hogy őzeket cserkeljek, így a bíbic projekt csúszott. Ennek ellenére találkoztam bíbiccel. De szépen sorjában.
Nem messze az ölyvlesős helyemtől láttam egy őzet átváltani az úton. Félre álltam összeszerelni a fényképezőmet, a kétszerezőt tekertem fel a teleobjektívre, amely nem volt annyira könnyű a szakadó hóesésben. Úgy készültem, hogy távolról fogok bíbicet fényképezni, ezért választottam a telekonvertert a manuál fókusszal és álcának felvettem az erdőben bevált hóálca poncsómat és a fehér vászonnadrágomat. Az első élmény, hogy míg a fényképezővel bajlódtam, egy vadnyúl futott el mellettem egy 10 méterre. Épp végeztem és ráálltam volna a célra, de ehhez a technikám kevés volt, nem tudtam élességet állítani 600mm-en olyan gyorsan. Majd legközelebb. Ezt követte egy kis vörösbegy, vele könnyebb volt egy kicsivel. Kiérve az ölyvekhez látom, hogy az egyik beszálló fára a vadászok szénát tettek az éhes állatoknak. Ennek megörültem, így talán az őzek is odaszoknak. Miután kiraktam a csirke szárnyakat, megpillantottam a távolban egy őzbakot. Elindultam hát, hogy becserkeljem.
Vörösbegy


A szél nagyon fújt, de szerencsémre nekem dolgozott. Hogy elérjem a kellő távolságot, át kellett haladnom egy földút kereszteződésen. Tovább kellett mennem egyenesen és az út bal szélén helyenként nőtt növényzet mögé bújtam, hogy takarjon. Már amennyire a csupasz ágak takarni tudtak. Álca ide vagy oda, óvatosnak kellett lennem. Míg a bakot figyeltem, a periférikus látásommal észrevettem, hogy engem is figyel valami. Egy vörös vércse repült egész közel hozzám és szinte lebegett felettem/mellettem. De objektívem felé fordítása tudatosította benne, hogy itt bizony van valami nem ide való és elszállt. Én viszont egyre közelebb tudtam menni a bakhoz. Mindeközben forgattam is a fejem, hátha mást is megpillantok és a fényképezőmet használtam messzelátónak, ezzel pásztáztam a tájat. Visszafordulva a bakhoz észrevettem, hogy feltűnt neki a forgolódásom. Hogy bizonyítsam a tévedését hirtelen kővé dermedtem és elkezdődött a 4-5 perces farkasszemezés. Azt hittem soha nem fogja megunni. De én nyertem. Hozzá kell tennem, hogy úgy terveztem a fényképezést, hogy semmilyen körülmények között ne zavarjam meg az állatokat. Ezért egy képzeletbeli távolságon belül nem is közelítettem meg ezt a bakot sem és a többit sem. Elértem hát a számomra kellő távolságot, innentől csak az expo gombot nyomogattam. Pár tíz kép után már lazítottam és a közelben levő házi rozsdafarkút (tojó) is megörökíthettem.



Házi rozsdafarkú tojó


Miután elég képet készítettem, elindultam haza. A távolban két németjuhászt láttam futkározni csengővel a nyakukban. Honnan kerülhettek erre? A futkározás és csengő megzavart pár őzet, amelyek felém vették az irányt. Közben a hó egyre csak esett.


Nem tudtam nem észrevenni a kedvenc vadászlesem előtt élelmet kereső őzeket. Hasonlóan az előzőhöz próbáltam megközelíteni őket. Az odaúton mezei nyulakkal, rozsdafarkúval és egy hantmadárral találkoztam. Mire elég közelre értem, már elvonultak az őzek a sűrűbe pihenni. Így visszafelé vettem az irányt, most már tényleg haza. Ekkor felröppent előttem egy bíbic, amiért eredetileg kimentem volna. Visszaszállt az útra terepszemlét tartani, rögtön kihasználtam a pillanatot, hogy lefényképezhessem.
Házi rozsdafarkú tojó
Hantmadár
Bíbic

Ráérve a hazafelé vezető útra egy madár seregre lettem figyelmes. Nagy csapatban szálltak fel és le. Mögöttük egy újabb rudli. Oké, de tényleg legyen az utolsó. Így hát feléjük vettem az irányt. Ez volt a legérdekesebb cserkelés számomra, illetve itt kerültem a legközelebb hozzájuk. 10 lépésenként közelítettem. Guggolás, fél térdelő állás és térdelés között változtattam a helyzetem, ha meg kellett állnom. Többször is felfigyeltek rám, de a mozdulatlanságom és a kitűnő álcám megnyugtatta a kedélyeket, nem szaladtak el. Pedig egy párszor szemeztem velük is rendesen. A megzavarásuk nélkül fényképeztem őket és távoztam tőlük.









A bejárt távolság 4,6km volt, melyet mozgásban 1:31 óra alatt tettem meg és álltam 2:53 órát. Átlagos mozgásom 3km/h volt.

Azt hiszem ennyi képpel bepótoltam a kimaradt időszakot.

2013. március 4., hétfő

Les



Egy pár napja egy új mobil lesen dolgozom, amibe beletehetem az egyik detektív üveget. Célom egy stabil, de hordozható les, amit bárhová lehelyezhetek. A meglévő mobil sátram egy picit szűknek bizonyul, így tágasabbra terveztem a mostanit. Találtam néhány rozsdamentes csövet sarokelemekkel, amire varrattam vászonból ’ruhát’. Kivágtam az üvegnek a helyet és egy egyszerű módon rögzítettem a les tartóoszlopaihoz. Az első tesztek alapján kiderült, hogy a vásznon átsüt a nap és nincs annyira sötét odabent, hogy a madár ne lássa az üveg mögötti mozgásomat. Ezért most fekete anyaggal borítom be belülről a lest, hogy kevesebb fény szűrődjön át rajta. A másik, hogy hiába könnyű a cső, még így is viszonylag nehéz cipelni és muszáj készíteni egy táskát is hozzá, ami megvédi az üveget, és amibe beletehetem a csöveket is a kiegészítőkkel. Remélem, hogy nemsokára elkészül, így még nagyobb teret engedve bármilyen vad- vagy madárfotózásnak.